Érd info

Mersei Antal

(Törökbálint, 1919. május 14. – Érd, 2007. május 19.)

plébános

Tanulmányait a Hittudományi Főiskolán végezte. 1942 június 12-én szentelték. 1942 és 1944 között káplán Budakeszin, a háború alatt 1944 és 1945 között tábori lelkész. A háburú után 1947-ig Nagytétényben hitoktató. Ezután Érd-Postástelepen lelkész, 1962-től plébános a 2000-es

nyugállományozásáig. A lelki közösség kialakításáról, a Kármelhegyi Boldogasszonyról elnevezett egyházközség létrehozásásról és a plébánia,

templom építéséről így írt az Érdi Tükötben megjelent cikkében:

"Érd Károlyi birtok volt, tele gyümölcsössel, fenyvessel, egyes részeket így is hívtak, pl.: "Cseresznyés", parkvárosi részt: "Fenyves" stb. Amikor felparcellázták, a Posta vett meg egy jókora részét, és fel is parcelláztatta, és a postás alkalmazottainak részletre eladta. De 8 telket a Vezérigazgatóság leszakított, és itt központi székházat építettek. Ma úgy mondanánk: kultúrháznak, faluháznak. A postások itt gyűltek össze mindent megbeszélni, szórakozni, felüdülni, barátkozni. Itt határozták el, hogy árkot kell mindenkinek ásni (Postástelep elöljárt ebben) és fásítani kell. A központi székház területe gyönyörű volt, hatalmas nyárfákkal, gondozott füves résszel, stranddal, tekepályával, pingpongozni lehetett, focizni, kézilabdázni, fürödni. (Rendezett kabinok voltak.) Az egész Postástelep nagyon szép volt. Mert ez a név egyszerűen ráragadt a településre. Azonban a Gellért u.-tól a Gábor u.-ig. hatalmas foltokban nádas volt. Valószínű több forrás lehetett, egyet befogtak a strandolásra a székháznál. Egy nagy medence volt, és valószínű 1938-40-ben nyithatták a háború előtt. Szép közösség alakult: tekéztek, pingpongoztak, fürödtek, sportoltak, söröztek és tanácskoztak a postások vagyis közösségbe verődtek. Egy ilyen tanácskozáson döntötték el, hogy nekik kéne egy templom, meg egy pap is. De hát templomnak nem parcelláztak. Ezért felajánlották kis kápolnának a nyitott 12×6 m-es 8 oszlopon álló "helyiséget".

És ki legyen a pap. Nem lehet idegen. Elmentek a posta igazgatóságára a kéréssel, és ott egy buzgó és akkurátus hölgy elvállalta az ügyet. Többször elment a püspökségre, Shvoy Lajos atyához, hogy adjon nekik olyan papot, akinek postás az apja. (Maczkó Margit)

Ilyen nyilvántartás nem volt, a püspök érdeklődött, és Szabadkai József atya, aki akkor a Tusculanumi egyházközség papja volt, előtte törökbálinti káplán, bejárt a püspökségre, mert ott püspöki szertartó volt, megemlítette a püspöknek, hogy van egy bálinti pap, akinek az édesapja postás, jelenleg tétényi hitoktató, cserkészvezető, megjárta a háborút, ő jó lenne. A püspök atya igen fiatalnak találta, de mégis Maczkó Margit és a postások nyomatékos kérésére, akik nem akartak Tusculanumhoz tartozni immár, kinevezte Postástelepre Mersei Antalt: akinek apja postás volt, és sváb, tele volt akaraterővel, tettrekészséggel, és a gyerekek, fiatalság iránti nagy vonzódással és szeretettel. Természetesen nem plébánosnak, ahhoz dukálna egy templom és elsősorban egy élő hívő közösség: ami egyik sem volt akkor. Azt mondta nekem a püspök atya: "Fiam, itt semmi nincs, neked kell lelki közösségbe formálnod őket, megtanítani szépre-jóra, az Isten szeretetére, főleg vegyél részt életükben, bár fiatal vagy, de tettrekész, azért bízom rád őket, tegyél, amit tudsz, én mindig támogatni foglak jóindulatommal".

Boldog voltam, az első önálló feladat! Bemutatkoztam, az idősebb postások fiuknak tekintettek, mindenben segítettek, de mindenbe bele is szóltak. Belőlük alakítottam ki az első képviselőtestületet. 1947. szept. elsején alakult meg az egyházközösségünk. Összegyűltünk: jön a tél. Be kéne falazni a pingpongozót. Nagy volt a szegénység. Csak 15-ös falat tudtunk a nyitott oszlopok köré húzni, vagyis 1 sor téglát. Hegyi Sándor bácsi volt a kőműves mindvégig, mert hogy minden évben valamit foldozni kellett. Sokszor voltam a segédje. Padok is kellenének, meg oltár is - mondtam a képviselőknek, akikkel össze is barátkoztunk, mert névnapokat is tartottunk - jól van, majd elintézzük, és akkor szétbontották a fürdőkabinokat, mivel deszkát sehol sem lehetett kapni. Ezekből készült az oltár és a padok. Úgy néztünk ki, mint most egy afrikai misszió. De a gyerekek már jöttek, mert sportoltam velük, és megérezték, hogy ők a legfontosabbak. A hittanórák vidámak voltak, kölcsönkönyvtárt csináltam, a gyerekek jöttek, és hozták a szüleiket.

Albérletben laktam, ide is már sokan jöttek koldulni egy tányér ételért, a gyerekek is éhesek voltak, testvéreik is. Megint csak a képviselőkhöz fordultam: Segíteni kellene, nyissunk óvodát, de hol, miből? Akkor jöttek: Üresen áll a Szél Sándor háza, nem jött ki a háború után, kérdezzük meg. Nagyon rendes ember volt, szívesen átadta nekünk 3 évre egyelőre a házat óvodának. Jöttek is, 25-30-an voltak naponta, de nemcsak gyerekek, hanem ebédre bárki betérhetett, aki éhes volt. Egytálételt főztünk. A gyerekekkel a keresztesnővérek foglalkoztak (Ilona, Klotild, Paola nővér) szereztünk kis ágyakat, ágyneműket, délben betoppantak a nincstelenek, de ebéd után el kellett menniük, mert a gyerekeknek aludniuk kellett. (Jekliné, Faragóné főztek ízletesen)

Hogyan tudtuk fenntartani? Az UNICEF-től (USA-segély) kaptunk élelmiszert, a Posta szakszervezete járult hozzá, és maga az egyre jobban összetartó egyházközség. Azt mondtam, az egyházközség pénze ne a templomra, ne a plébánia megszerzésére menjen, hanem a nyomor enyhítésére! Az az első! Elképesztő nyomor volt! Az embereknek először szeretet kellett, nem a templom. 1950-ben az állam intézkedett: Egyház kezében nem lehet óvoda.

A házat nem vették el a tulajdonostól, a jogot vették el, és a teljes felszerelést államosították, és átköltöztették az óvodát a Gyula utcában államosított gyönyörű villába, ami a híres Bakay-klinika professzoráé volt. A postás székházat átvette a szakszervezet - az útban volt -, lebontották, a telektömb szélére építettek egy nagy nyaralót, a budapesti postások gyermekeinek, ezt több évig használták, de mivel télen kifűthetetlen volt, nem volt rentábilis, és ezért 3 évvel ezelőtt a Karmelita Rend által létrehozott Alapítványnak átengedték, idősek szeretetotthonának. (St. József Otthon)

1956-ban építettük a plébániát, ezt a telket egy kis házzal Antal Lajosné adományozta az egyháznak. Mellette lassan megvettük a telkeket, Sándor Ferenc és neje hűséges drága munkatársaim nevére kellett hogy megvegyük, mert Egyház nem szerezhetett semmit. Ők amint lehetett ezt vissza is adták az Egyháznak a templom építésére. Sándor Ferencnét, a hűséges drága Margit nénit sokan ismerték, és ismerik is, művész volt, tehetséges festő, és mégis az egyszerű munkát szerette. Az úrnapi körmenetekre felejthetetlen szép liturgikus jelképeket, angyalokat rakott ki virágszirmokból az úttestre. A gyerekek nagy kosarakban hozták a szirmokat, 1-1 órára ott maradtak ők is alkotni, késő estig, és ez sokaknak felejthetetlen élmény maradt. A kocsik nem jártak ezeken az utakon, csak a másnapi körmenet, amely minden sarkon megállt a tömb körül, ahol is husángból és csodálatos virágokból boltíves sátor állt, egyik szebb, mint a másik versenyeztek az utcák és a hívek, a fiatalság kié a szebb, mert az oltárukon megpihen az Oltáriszentség, és Jézus megáldja Őket és családjukat. Ma már senki sem tartja érdemesnek olyan csodaszépet alkotni, amit egyszer lehet csodálni, aztán elfújja a szél. De mi megőriztük a hagyományt, mert az új templomunk külső falán elhelyeztünk négy kis oltárt, és úrnapkor ugyanúgy vonul a körmenet, de már csak a templom körül a gyönyörű kertben. A kápolnát többször felújítottuk, átépítettük, bővítettük, és állandóan próbálkoztunk most már a Gellért u.-i plébánia melletti telkeken egy templomépítési engedély megszerzésével. De azt nem engedélyezték. Életveszélyes állapot esetén lehetett volna újat építeni, de csak ugyanannyi négyzetmétert. Ezzel meg sem próbálkoztunk. A Kármelhegyi Szűzanyában bíztunk, akit annak idején nem mi választottunk, hanem ő jött hozzánk. Ugyanis kezdetkor, ahogy kápolnánk megépült, nevet kellett adni neki is és az egyházközségnek is. Mi legyen? - töprengtem ekkor. Megint a postások segítettek ki, mert jött a postás és hozott egy kis csomagot: skapulárék voltak benne: A Kármelhegyi Szűzanya ígéretét hordozzák ezek: aki viseli őket, megvédi minden bajtól életében, főleg halála óráján. Ezeket nem rendeltem. Jelet láttam benne, és azt is, hogy ez nagy összetartó erő lesz. Minden első szombaton, illetve vasárnap meg tudjuk ünnepelni, közösségünk központja és védelmezője lesz, Máriát, Jézus Anyját sokan szeretik és kérik. Ez így is lett. Nevünk Kármelhegyi Boldogasszonyról nevezett érd-postástelepi egyházközség lett. ... Bakallár József festőművész híres keresztútja rendhagyó módon ékesíti templomunkat, mivel nem stációra tördelve, hanem a kórus alatti mellvéden egybefutva sorakoznak a jelenetek, szívszorítóak, mivel Jézus az ember, és a mai ember szorongása és elesései ezek a képek, vagyis maga az életünk. Domonkos Béla keze nyoma is mindenütt ott van, aki maga keresett fel, mit tudna segíteni. Csodálatos ember. Kisjézus- és Mária-szobrok, keresztkút, aki ránéz öröm tölti el. A legdrágább nekünk a Kármelhegyi Szűzanya képe, amit a régi kápolnából hoztunk át. Feszty Masa festette, térden állva, Feszty Árpád lánya. Áhítat lengi körül, ilyen gyönyörű arcokat nem látni sehol Máriát ábrázoló festményen. A püspök is tőlünk kért szentképet erről a képről, amit aztán osztogat. Amióta itt vagyok, immár 52 éve, mindig hívtam kisegítő papokat, hogy híveimnek tág horizontja legyen. Voltak itt elsővasárnaponként rendszeresen üldözött szerzetesek, nagy tudású emberek. Most Zselepszki Fábián karmelita jó barátom a legfőbb segítőm, aki letéteményese annak, hogy itt a Karmelita Rend fog hamarosan letelepedni. Ugyanis ezt a kis egyházközségi kombinátot szeretnénk, ha ők vennék át. Ezt megint a képviselő-testülettel döntöttük el, hogy meghívjuk őket. Hiszen a Kármelhegyi Szűzanya szellemisége itt már kialakult. A régi kápolna mint kultúrház működik, "Missziós központ" néven. De nagyon kiesik, szeretnénk eladni, és a templom mellé egy ifjúsági és kultúrközpontot felépíteni, hogyha a hívek kijönnek a templomból, bemehessenek egy kis beszélgetésre, kávéra, a fiatalok pedig birtokba vehetnék, legyen pingpong, meg sport, zenélés, mint egykor, annak idején abban a postástelepi székházban, amikor idejöttem, és amely annyira összekovácsolta akkor ezt az egyházközséget. Szeretnék itt maradni, ameddig használni tudok, talán egy kicsit tovább is, mert nekem ez volt az életem, ha elviselik, 80 éves papjukat, aki híveiért élt. Meg kell mondjam, minden nehézség ellenére nagyon boldog voltam köztük. Remélem az Úr meg lesz elégedve majd. Még sok tervem van. És ehhez nagyon jólesik, akadnak munkatársak. Most 2000-re, az Atya Évére készülünk. Nagyszerű előadásokkal. Dolgozni szeretnék addig, amíg a Mennyei Atya nem szólít meg úgy, mint annak idején a püspök: "Fiam, itt már nincs semmi dolgod, és az egyházközség, áll a templom, vár rád az örök élet, és várnak itt is a postástelepiek." Úgy legyen, hogy mindnyájan ott találkozhassunk, mert felelős vagyok mindenkiért."

Díjai:

• Püspöki Tanácsos (1969)
• Tisztelebeli főesperes (1997)
• Érd Város Díszpolgára (2000)

Forrás:  Ki kicsoda Érden? – Csuka Zoltán Városi Könyvtár, szfvar.katolikus.hu,  Érdi Krónika

A honlap magyarul nem csak a weblap első oldalát jelenti, minden oldal együtt a honlap.

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat